FA invictus lam

August 13, 2017 | Author: Andrea Ferenczi | Category: N/A
Share Embed


Deskripsi Singkat

invictus.qxp

2

10/18/2012

7:56 AM

Page 2

ASZKLEPION |

ZENE

|

| G Y Ó G Y Í T Á S | S Z O C I O L Ó G I A | P S Z I C H O L Ó G I A | T Ö RT É N E L E M | | K Ö N Y V I S M E RT E T Ô | S Z E L L E M É S KU LT Ú RA | F I L O Z Ó F I A | | I R O DA L O M | J O G | KO M M U N I K Á C I Ó | O RV O S L Á S É S T Á R S A DA L O M . . .

E T I KA

G A Z DA S Á G

Invictus – A kiengesztelôdéshez vezetô út Ferenczi Andrea „Nincs választás” – mondja az a férfi, aki 1992ben, még a boszniai háború kitörése elôtt elhagyta Szarajevót, s belépett a szerb hadseregbe, barátjának, akinek otthonát megsemmisítette a várost ostromló szerb tüzérség egyik aknája. Ez alatt azt értette, hogy „vagy a miénk lesz a város, vagy az övék; vagy mi pusztítjuk el ôket, vagy ôk pusztítanak el minket; nincs más választás” (1). Vajon igaza van-e a szarajevói férfinak, hogy nincs választásunk? Vajon valóban nem lehet ellenállni a kirekesztô ellenségességnek, s nincs más választás? Habár az is választás, ha mi törekszünk mindenek fölötti gyôzelemre, hogy ne minket gyôzzenek le; amikor mi akarunk megsemmisíteni másokat, hogy ne minket semmisítsenek meg; amikor mi rekesztünk ki, hogy ne minket rekesszenek ki. Vajon megvalósítható-e, s ha igen, miképpen, hogy az ellentétes érdekekkel, ellentmondó felfogással, eltérô értékrenddel, kultúrával, bôrszínnel, vallással rendelkezô emberek ahelyett, hogy belesodródnának az ellenségesség és az erôszak mind hevesebb körforgásába, fenntartsák közös kötelékeiket, sôt megerôsítsék kapcsolatukat? Ha úgy tetszik, leszálljanak a „fájdalom mozgólépcsôjérôl”, amely a konfliktusban álló feleket mindaddig oda rögzíti, amíg az a vágy fûti ôket, hogy ugyanakkora fájdalmat okozzanak, mint amekkorát nekik okozott a másik (2). Ellenállhatunk-e a kölcsönös kirekesztés örvényének? Az áldozatok megôrizhetik-e ártatlanságukat az erôszak világában? Ezeket a kérdéseket az Invictus – A legyôzhetetlen (2009) címû film segítségével gondoljuk végig, mely John Carling Playing the enemy: Nelson Mandela and the game that made a nation címû könyve alapján készült. A film Clint Eastwood rendezésében Morgan Freeman (Nelson Mandela), valamint Matt Damon (François Pienaar) fôszereplésével ábrázolja a Dél-afrikai Köztársaság küzdelmét az egy nemzetté válásért az apartheid utáni idôszakban. Mandela az egyesítés eszközét a dél-afrikai rögbiválogatott, a Springboks csapatában látja, s a világbajnokság teremti meg azt a légkört, amely lehetôséget ad arra, hogy létrejöjjön a szivárványnemzet (3). A rendezô a rögbin keresztül mutatja be az ország vesztett helyzetbôl való felemelkedésének stációit, párhuzamot vonva Nelson Mandela közel LAM 2 0 1 2 ; 2 2 ( 8 – 9 ) : 5 4 0 – 5 4 2 .

három évtizedes küzdelmével a Robben-szigettôl az elnöki székig. A múlt feltárására és felszámolására létrehozott testületrôl – Truth and Reconciliation Commission (Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelôdésért) – ugyan csak röviden esik szó a filmben, ám mint a nemzeti egység megteremtésének másik fontos eszköze, nem kerülheti el a figyelmünket. A film elemzése során a felvetett kérdések mellett, illetve azokkal összefüggésben három területet szeretnék érinteni. Az elsô az igazság kimondása mint olyan aktus, amely során az emlékezés gyógyír lehet a gyûlöletre. A második a megbocsátás és a bûnbánat mint meghívás az ellenséggel való emberséges bánásmódra tettei utánzása helyett. Végül a jóvátételre és a kapcsolat helyreállítására irányuló elkötelezettségre térek ki. Mindezek végiggondolása igencsak idôszerûnek tûnik, hiszen a világ megszámlálhatatlanul sok etnikai konfliktusa világosan mutatja, hogy a hidegháború utáni korszak leginkább aggasztó konfliktusai az emberiséget faj, hit és nemzetiség alapján megosztó gyûlölködésben gyökereznek. „A közösségi erôszak kitörése jelenti ma azt a legfôbb kérdést, amellyel az emberjogi mozgalomnak szembesülnie kell. Az etnikai vagy vallási csoportok nevében elkövetett jogsértések féken tartása lesz évtizedeken át a legnagyobb kihívásunk” – fogalmazott Kenneth Ross, a Human Rights Watch (Emberjogi Figyelô) igazgatója (4). Tehát mind a kultúrák és a közösségek, mind pedig az egyéni, személyes életvitel szintjén egyre fokozottabb mértékben, mintegy létszükségletként jelentkezik a bezártság és önmagába zárultság helyett a mással, a másokkal szembeni nyitottság, az uralom helyett a partnerség, az egyoldalú önérvényesítés helyett az együttmûködés, a hatalmi beszédmódok helyett a dialógusra való áttérés igénye.

A színész-rendezô Clint Eastwood a rendezést amolyan második karriernek szánta, amiért jelentôsebb kritikai elismeréseket kapott, mint színészi játékáért valaha. Rendezôi pályafutását 1970-ben kezdte a Játszd le nekem a Mistyt! címû thrillerrel, majd számos olyan örök érvényû emberi történetet mesélt el, mint a Nincs bocsánat, Titokzatos folyó, A szív hídjai, Bird – Charlie Parker élete, Millió dolláros bébi, Levelek Ivo Dzsimáról. Nyers ábrázolásmódja, lírai, ugyanakkor realista filmnyelve és precíz szituációs érzéke leplezetlenül humanista világszemlélettel párosul. Legyen szó akár borúlátó drámáról (A dicsôség zászlaja), sis-

invictus.qxp

10/18/2012

7:56 AM

Page 3

FERENCZI: INVICTUS – A

tergô korhangulatba bújtatott társadalmi krízisfilmrôl (Elcserélt életek), akár kesernyés megváltástörténetrôl (Gran Torino), a rendezô neve mindig szilárd biztosíték a konzervatív módon megkonstruált presztízsfilmekre. 2006-ig 27 – igen változatos mûfajú, többnyire személyes indíttatású – filmet rendezett, melyekért több Oscart, sok tucat egyéb elismerést és egy életmûdíjat is átvehetett. Nyolcvanévesen alig várta, hogy az Invictusszal újra elmondhassa és illusztrálhassa az emberekbe vetett végtelen hitét és annak erejét. Noha nem könnyû az intim lélekábrázolás a történelmi alapséma makacs közegellenállásában, Eastwoodnak sikerült. A korhangulat, illetve a nemzeti kohézió megteremtését célzó eseménytörténet pontos bemutatása, és a nagy ívû dokumentáció díszletei mögött az emberi kapcsolatok is fókuszba kerülnek.

A szivárványnemzet öröksége A faji megkülönböztetés, afrikáner szóval apartheid („szétválasztás”) politikáját az 1948-as alkotmányban rögzítették (5). Az 1912-ben alakult Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) által vezetett küzdelem az egyenjogúságért a hatvanas évektôl vált mind erôteljesebbé. Az ENSZ és más nemzetközi szervezetek embargóival támogatott apartheidellenes tüntetések és felkelések a múlt század utolsó évtizedére érték el céljukat. A polgárháborúval fenyegetô állapotok közepette a fehér kormányzat jobbnak látta, ha kiegyezik a feketék politikai vezetôivel. Huszonhét év börtön után, 1990 februárjában szabadon engedték az ANC elnökét, a fajüldözés elleni küzdelem emblematikus alakját, Nelson Mandelát. A film ebben a történelmi pillanatban kezdôdik, majd cselekménye négy évvel késôbb játszódik. Mandela szabadon bocsátása hatalmi harcokat eredményez az ANC és fekete riválisai között, országszerte egyre nagyobb az erôszakhullám, Dél-Afrika ismét a polgárháború szélén áll. Mandela igyekszik meggyôzni az ANC-t támogató százezreket, hogy kössenek békét. Négyévnyi tárgyalás után, 1994 április 27-én 23 millióan járultak a szavazóurnák elé. Május 10-én több ezer ember gyûlt össze Pretoriában, a kormányzati negyed elôtti téren, hogy megünnepeljék DélAfrika felszabadulását, és szemügyre vegyék az ország elsô demokratikusan választott elnökét. Mandela napfényes ég alatt esküdött fel, és fogadta meg, hogy olyan társadalmat épít fel, amelyben minden dél-afrikai – fekete és fehér egyaránt – emelt fôvel járhat, és félelem nélkül élhet. „Soha, soha, még egyszer soha: soha nem szabad hagynunk, hogy ebben a gyönyörû országban

KIENGESZTELÔDÉSHEZ VEZETÔ ÚT

3

az egyik ember elnyomja a másikat. Nem szenvedhetjük el még egyszer azt a megaláztatást, hogy a világ szégyene legyünk!” Az éppen akkor tomboló ruandai népirtás, és a jugoszláviai polgárháború tükrében ezek a mondatok még lelkesítôbbek voltak.

Madiba: a megbocsátás ikonja Nelson Rolihlahla Mandela – törzsi nevén Madiba – válságos helyzetben kerül az elnöki székbe. A feketék és fehérek közötti társadalmi konfliktus tárgyi szinten a hatalom elosztásáról szól, kapcsolati szinten azonban bizalmatlanságról, félelemrôl, gyûlöletrôl, feldolgozhatatlan sérelmekrôl. A fehérek mélységesen megvetik a feketéket, a szóhasználatuk is ezt tükrözi: („kutyák”, „söpredék”, „terrorista”), miközben pozíciójukat védelmezve erôsen tartanak tôlük. „Soha életemben nem tapasztaltam még a dühnek, a keserûségnek és a fájdalomnak ezt a mélységét (a feketék részérôl), és ennyi félelmet, bûntudatot és elôítéletet (a fehérek részérôl)” – fogalmazott Rogers azon encounter-csoportjai kapcsán, amelyeket Dél-Afrikában vezetett azonos számú színes és fehér bôrûek részvételével (6). Mandela vezetôi zsenialitása ezerarcú személyiségében gyökerezett. A világ talán legszeretettebb elnöke – akit a Washington Post korunk legnagyobb morális vezetôjének nevezett – elbûvölte az embereket. Törzsfônök édesapjától, valamint brit misszionárius tanáraitól választékos és vonzó stílust sajátított el, ugyanakkor különleges tehetsége volt a barátkozáshoz is, szívélyessége teljesen természetesnek hatott (7). Ugyan, ki merné felhívni az angol királynôt, és keresztnevén Erzsébetnek szólítani! A megválasztását követô elsô hivatali munkanapján az elnöki iroda fehér munkatársai csomagolnak. Az új elnök ad hoc értekezletet tart, és közvetlen kollégái javaslata ellenére – miszerint minden kapcsolatot meg kell szakítani az elôzô politikai rezsim kiszolgálóival –, a lojalitás értékét hangsúlyozva bizalmáról biztosítja, valamint további együttmûködésre kéri ôket. „Ha valaki azért pakolt össze, mert attól tart, hogy az anyanyelve vagy a bôrszíne, vagy az elôzô munkaadója miatt nem alkalmas arra, hogy itt dolgozzon, azt megnyugtatom, hogy ne tartson ettôl. [...] Ami elmúlt, az elmúlt. Mostantól a jövôbe tekintünk! Kell a segítségük. Szükség van önökre.” Testôrei között is tapintható a feszültség: nehezen fogadják el, hogy az elôzô elnök, F. W. de Klerk brit különleges ügynökeivel kell a továbbiakban együttmûködniük. „A szivárványnemzet itt kezdôdik. Az összebékítés itt kezdôdik!” – érvel az elnök, noha tisztában van LAM 2 0 1 2 ;2 2 (8 – 9 ):5 4 0 – 5 4 2 .

Mandela tapasztalta, milyen nehezen lehetett elérni az apartheid utáni megegyezést, és mennyire fontos megôrizni az afrikánerek kormány iránti lojalitását.

invictus.qxp

10/18/2012

4

7:56 AM

Page 4

ASZKLEPION | SZELLEM

É S KU LT Ú RA

vele, milyen nehéz kéréssel fordul fekete testôreihez, akik nemrég még az életüket védték új kollégáiktól. „A megbocsátás is itt kezdôdik, ami felszabadítja a lelket, amitôl megszûnik a félelem. Ezért olyan hihetetlenül erôs fegyver.”

A sport, ami összeköt

A láncreakció, amelyet bosszúszomjas tetteink indítanak el, megy tovább a maga útján, s a fájdalom mozgólépcsôjéhez kötözi az elkövetôt és az áldozatot egyaránt.

Mandela tapasztalta, milyen nehezen lehetett elérni az apartheid utáni megegyezést, és mennyire fontos megôrizni az afrikánerek kormány iránti lojalitását. A Robben-szigeten töltött hosszú évek tanulságai arra a következtetésre vezették, hogy ha hatalomra kerül, királyi ôsei konszenzusos politikáját kell alkalmaznia. „A kiváló törzsfônök egyik jellemzôje, hogy össze tudja békíteni a különféle embertípusokat: a hagyományok és a reformok szószólóit, a konzervatívokat és a liberálisokat” (8). Nem akarta, hogy Dél-Afrika a volt portugál gyarmatok útját kövesse. Angola és Mozambik ugyanis elveszítette az értelmiség és a képzett munkaerô jelentôs részét, amikor a portugál gyarmatosítók elmenekültek. Mandela arra törekedett, hogy az afrikánerek úgy érezzék: ôk is az új nemzethez tartoznak. Felismerve a sport bôrszíntôl független összetartó erejét, úgy határozott: egyetlen szurkolótáborba tömöríti Dél-Afrika 43 millió állampolgárát az 1995-ös Rögbi Világkupán, amelynek elsô ízben adott otthont az ország. Csakhogy a rögbi alapvetôen a fehérek sportja, azok játsszák és nézik, akik az apartheidet irányították. Sôt, az elnyomás évtizedeiben mindannak jelképévé vált, ami erôs és hajlíthatatlan, erôszakos és durva a dél-afrikai fehérekben. Mandela éppen ezért választja ezt a sportot, s nem járul hozzá, hogy a Nemzeti Sportszövetség megfossza nevétôl, címerétôl és színeitôl a csapatot. Így érvel: „A Robben-szigeten, a Pollsmoor börtönben minden börtönôröm búr származású volt. Huszonhét éven át figyeltem ôket. Megtanultam a nyelvüket, olvastam a könyveiket, a költészetüket. Ismernem kellett az ellenségeimet ahhoz, hogy felülkerekedhessek rajtuk. És gyôzelmet is arattunk, nem igaz? Mi mindnyájan legyôztük ôket. Tehát ezentúl a búrok már nem az ellenségeink, ôk mostantól dél-afrikai honfitársaink. A társaink a demokráciában, és nekik fontos a Springboks rögbi. Ha ezt elvesszük tôlük, ártunk nekik. Bebizonyítjuk, hogy azok vagyunk, aminek félelmükben tartottak. Csakhogy mi jobbak vagyunk annál, így meg kell lepnünk ôket együttérzéssel, önuralommal és nagylelkûséggel. Tudom, ôk éppen ezeket tagadták meg tôlünk, viszont már idejétmúlt kicsinyes bosszúval ünnepelni. De ideje felépítenünk nemzetünket, és minden lehetséges LAM 2 0 1 2 ; 2 2 ( 8 – 9 ) : 5 4 0 – 5 4 2 .

építôkövet használni...” A fekete közösség számára szóló üzenetében azt a történelmi igazságot emeli ki, hogy a gyôzelmet nem követheti a kicsinyes bosszú, mert ahogy W. E. B. DuBois polgárjogi vezetô fogalmaz: „Többek vagyunk annál, mint aminek látszunk” (9). „Ha a fehérektôl elvesszük a Springboksot... akkor erôsítjük a félelem ördögi körét. Én megteszem, amit kell, hogy megszakítsam ezt a kört, különben tönkretesz minket” – zárja igencsak szuggesztív erejû beszédét az elnök. Elsô lépésként teára hívja magához François Pienaart, a látszólag esélytelen délafrikai rögbicsapat fiatal és energikus kapitányát, aki semmiféle érdeklôdést nem mutat a politika iránt, még csak nem is szavazott. A közvetlen és bensôséges beszélgetés kulcsmondata: „Kell az inspiráció, François, mert ahhoz, hogy összekovácsoljuk a nemzetet, mindnyájunknak túl kell szárnyalnunk saját elvárásainkat.” Pienaar megérti, az elnök azt szeretné, ha megnyernék a világbajnokságot, ami – ismerve a csapatot – gyakorlatilag lehetetlen.

A félelem ördögi körének megszakítása Mandela tisztában volt vele, hogy semmilyen bosszú nem nyújthat elégtételt. Hiszen, aki gyûlöl, az nem szabad elhatározásból cselekszik, hanem kényszerbôl. Elveszítette a szabadságát, és magával rántotta az, akitôl a sérelmet elszenvedte. Másrészt a bosszúvágy azt jelenti: megtorlást akarunk. Az a vágy fût bennünket, hogy ugyanakkora fájdalmat okozzunk, mint amekkorát nekünk okozott a másik. A bosszúval azonban az a gond, hogy soha nem kapja meg, amit akar; a számlát soha nem lehet kiegyenlíteni. Soha nem jön el az igazság napja. A láncreakció, amelyet bosszúszomjas tetteink indítanak el, megy tovább a maga útján, s a fájdalom mozgólépcsôjéhez kötözi az elkövetôt és az áldozatot egyaránt. S míg a számla kiegyenlítését követelik, mindketten ott is maradnak. Ez a mozgólépcsô pedig soha nem áll meg, és senkit nem enged leszállni. A megtorlás és a bosszú tehát csak a gonoszt konzerválja (10). De mondhatja-e magát bárki ártatlannak ebben a viszonyban? Az elkövetôk bûnösségét – noha tetteikért ritkán vállalják a felelôsséget, s vétküket váltig tagadják – senki nem vitatja. De vajon az áldozatok ártatlanok-e? Ha az elszenvedett sérelemben nem is vétkesek, vajon megôrizhetik-e ártatlanságukat az erôszak világában – ahogy egyre inkább belebonyolódnak a konfliktusba, s az egyre hevesebbé válik (11). Nem arról van szó, hogy a bûntettek egymással összekuszálódott törté-

invictus.qxp

10/18/2012

7:56 AM

Page 5

FERENCZI: INVICTUS – A

netébe belegabalyodva a tegnapi áldozatokból lesznek a mai elkövetôk, és a mai elkövetôkbôl a holnapi áldozatok? Ahogy a megtorlás vágya az áldozat pszichéjét behálózza, majd védekezôtámadó reakciók formájában cselekvésre készteti, nemcsak ártatlanságától fosztja meg, hanem az erôszaktevôvel össze is köti. Nehezünkre esik egyetérteni Suchockival, aki radikálisan kijelenti: „Egyszerûen szólva, nincsenek ártatlanok” (12). Az is bántja tisztességtudatunkat, amit Nietzsche fogalmaz

KIENGESZTELÔDÉSHEZ VEZETÔ ÚT

szépen megoszlik bûnös elkövetôkre és ártatlan áldozatokra, egészen közelrôl – az egymást szító gyûlölet, kegyetlenség, bosszú, ôszintétlenségek és játszmák útvesztôjében – egyre inkább elmosódni látszik a közöttük lévô határvonal (16). Ezt a láncolatot akarta megszüntetni Mandela, amikor 1995 decemberében létrehozta a nevében is merész kormánybizottságot, a Truth and Reconciliation Commissiont (Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelôdésért),

Nelson Mandela és az õt alakító Morgan Freeman

meg Az erkölcs genealógiájához írt vitairatában a „szenvedôkrôl”: „Az önmegvetés e talaján, eme voltaképp mocsaras talajon nô minden gyom, minden mérges növény – és oly kicsiny, oly rejtôzködô, oly alattomos, oly negédes mindannyi! Itt a bosszúvágy és a neheztelés férgei nyüzsögnek; itt titkolt és be nem vallott dolgoktól bûzlik a levegô; itt a gonosz összeesküvés fonja minduntalan pókhálóját... És mennyit hazudoznak azért, hogy a gyûlöletet ne gyûlöletként ismerjék be!” (13). Jung közvetlenül a második világháború után írt, A katasztrófa után címû tanulmányában így fogalmaz: „Tagadhatatlan tény, hogy a mások aljassága tulajdon aljasságunkká válik, mert gonoszságot szít a szívünkben” (14). Az ártatlanság tagadásával persze egyikük sem arra céloz, hogy az áldozatot kell hibáztatnunk áldozattá válásáért. Sokkal inkább arra hívják fel a figyelmet, hogy a gonoszág gyakorlása folyamatosan újratermeli az ártatlanság nélküli világot. A gonosz gonoszt szül, s a gonosztevôk önnön képükre formálják áldozatukat. Az ellenfelek a harc során mind jobban hasonlítanak egymásra (15). Míg távolról nézve a világ

amely arra volt hivatott, hogy bosszúvágy nélkül fedje fel az elnyomás rémségeit (17). A bizottság elnökeként Desmond Tutu anglikán érsek 1996-tól 1998-ig járta az országot, hogy megvizsgálja az elôzô három és fél évtized során elkövetett jogsértéseket, azonosítsa a bûnösöket, és amnesztiában részesítse mindazokat, akik a bizottság elôtt bevallják bûnösségüket, bocsánatot kérnek, és vállalják, hogy kárpótolják a kárvallottakat, illetve gyilkosságok esetén családtagjaikat (18, 19). Mandela meg akarta akadályozni, hogy az áldozatok az elnyomók magatartását utánozzák, s az egykori elkövetôk ezzel mintegy a saját képükre formálják ôket. A bizottság két éven keresztül igyekezett az apartheid alatt elkövetett megszámlálhatatlan emberi jogi sérelmet kivizsgálni, hátterüket felfedni, a kínzásokra és gyilkosságokra fényt deríteni. Ennek az igazságkeresésnek a célja abban állt, hogy egy olyan folyamatot indítson el, amely a mélységesen megosztott dél-afrikai társadalmat a kiengesztelôdés felé vezeti, hozzájárulva ezzel a nemzeti egység ügyének elômozdításához. LAM 2 0 1 2 ;2 2 (8 – 9 ):5 4 0 – 5 4 2 .

5

invictus.qxp

10/18/2012

6

7:56 AM

Page 6

ASZKLEPION | SZELLEM

É S KU LT Ú RA

Út a kiengesztelôdéshez Az eddigiek talán közelebb vittek annak megértéséhez, hogy miért is kellene megbékélni egy halálosztag vezetôjével. Most tegyünk kísérletet a hogyan megválaszolására! Röviden felvázolom a kiengesztelôdés folyamatának lépéseit, elsôsorban a dél-afrikai tapasztalatokkal, illetve a bizottság mûködésével összefüggésben, melyek azonban más kontextusokra is alkalmazhatók. Abból indulok ki, hogy a kiengesztelôdés nem más, mint a helyreállított kapcsolat (20). Az igazság kimondása

Ennek az igazságkeresésnek a célja abban állt, hogy egy olyan folyamatot indítson el, amely a mélységesen megosztott dél-afrikai társadalmat a kiengesztelôdés felé vezeti, hozzájárulva ezzel a nemzeti egység ügyének elômozdításához.

Az utóbbi évtizedekben a múltról (és a jelenrôl) való igaz beszéd vágya mintha erôsen veszített volna tekintélyébôl. Foucault szerint minden társadalomnak megvan a maga igazságrezsimje, „általános” igazságpolitikája: „ezek képezik a társadalom által elfogadott és igazként mûködtetett diskurzusfajtákat; az igaz és hamis állításokat megkülönböztetô mechanizmusokat és példákat; az ezeket szentesítô eszközöket; az igazság eléréséhez értékesnek tartott technikákat és eljárásokat; illetve az igaznak számító dolgok kimondásával megbízott személyek státusát” (21). Ugyanakkor a múlt fürkészése soha nem volt veszélytelen feladat. A volt szovjet blokk országainak azzal a nehéz döntéssel kellett megbirkózni, hogy mit tegyenek a régi titkosrendôrségi aktákkal. Ahol az aktákat a kommunizmus bukása után zárolva tartották, ott a múlt eltemetése azzal a kockázattal járt, hogy az új rendszert cseppenként fogják megmérgezni a gyanúsítgatások, még akkor is, ha Kelet-Európában a berlini fal ledöntése után többé-kevésbé elhalványultak a múlt legfájóbb sebei. Dél-Afrikának azonban sokkal komolyabb kihívással kellett szembenézni, mivel múltját nemcsak a politikai, hanem a faji megosztottság is beárnyékolta (22). A gaztettekrôl való megemlékezés, az igazság kimondása sorompót állít az eljövendô gaztettek elé. Elie Wiesel ezt úgy fogalmazza meg, hogy „a halálra való emlékezés oltalmaz a haláltól” (23). De vajon az emlékezés nem jár-e azzal a veszéllyel, hogy állandósítja a gyûlöletet? Wiesel érvelése szerint, mivel a gyûlölet megfojtja az emlékezést, az emlékezés és a gyûlölet nem egyeztethetô össze. Éppen az ellenkezôjét tartja igaznak: „az emlékezés hatalmas gyógyír lehet a gyûlöletre” (24). De csak „lehet” – hívja fel a figyelmünket Volf, és sietve megjegyzi, hogy nem maga az emlékezés számít, hanem az emlékezés hogyanja: hogy szeretettel vagy gyûlölettel, a kiengesztelôdés szándékával vagy bosszúvággyal emlékezünk-e. „A megváltás – fogalLAM 2 0 1 2 ; 2 2 ( 8 – 9 ) : 5 4 0 – 5 4 2 .

maz – nem egyszerûen az emlékezésben rejlik, hanem abban, hogy mit teszünk az emlékeinkkel. Mielôtt megválthatna minket, az emlékezésnek is üdvözülnie kell” (25). Az igazságkeresés a kiengesztelôdés hosszadalmas folyamatának elsô lépése. Ahhoz, hogy az érintettek feldolgozhassák a történteket, az áldozatoknak és a tetteseknek találkozniuk kell, és el kell mesélniük az élettörténetüket – Wolfram Kistner dél-afrikai teológus tapasztalata szerint. Az alapszituációk azonban nagyon különbözôek: azok, akik még mindig a szörnyû háborús élmények és rémtettek befolyása alatt állnak, nagyrészt súlyosan traumatizáltak. Nemcsak veszteségeiktôl szenvednek, hanem attól is, hogy a bûncselekmények magyarázat nélkül maradnak, s az elkövetôk nem viselik tetteik következményét. A bizottság kétéves mûködése alatt egymást követték a szívet tépô vallomások, amelyekbôl pontról pontra kirajzolódott DélAfrika sötét múltja. Megbocsátás és bûnbánat A politika képességei korlátozottak – mutatott rá Martin Luther King. Lehet, hogy a törvény megakadályozza, hogy a fehérek feketéket lincseljenek meg, de azt egyetlen jogrend sem írhatja elô, hogy a különbözô (vagy azonos) bôrszínû emberek szeressék egymást és bocsássanak meg egymásnak. Ahogy azt az elôbbiekben részletesen tárgyaltuk: nemcsak a megbocsátást kell gyakorolniuk az erôszak és az elnyomás áldozatainak, hanem bosszúvágyukat, azon törekvésüket is le kell küzdeniük, hogy üldözôikhez hasonló erôszakot tápláljanak magukban. Mahatma Gandhi találóan jegyezte meg: „Szemet szemért, fogat fogért, és hamarosan az egész világ vak lesz és fogatlan.” Amíg a felek egymást puskájuk célkeresztjében látják, csakis saját igazságukról lehetnek meggyôzôdve. Ennek magatartásbeli következménye, hogy mindenekelôtt hatalmukat kívánják gyakorolni a másik fölött, s korántsem megismerni annak indítékait, szándékait, érveit. Saját világukból inkább kiiktatni kívánják a másikat, semmint önmagukban helyet teremteni neki (26). Mandela számára a börtön túlélésében fontos szerepe volt annak, hogy foglalkozott ôrzôi kultúrájával, olvasta irodalmukat és megtanulta a nyelvüket. „Ismernem kellett az ellenségeimet ahhoz, hogy felülkerekedhessek rajtuk.” Arra szólította fel a feketéket, hogy változtassák meg a szívüket, bánják meg bosszúvágyukat, bocsássanak meg, szabaduljanak meg elnyomóik értékrendjétôl, és ne adják meg magukat annak a gonosz erônek, amely az áldozat

invictus.qxp

10/18/2012

7:56 AM

Page 7

FERENCZI: INVICTUS – A

szerepébe kényszeríti ôket. Az áldozatoknak tehát nem azért kell türelmet és toleranciát tanúsítaniuk elnyomóikkal szemben, mert azok ártatlanok, hanem azért, hogy a megbocsátás által valami „új” jöhessen létre (27). Aki így jár el, az fokozatosan ura lesz a helyzetnek, és gyengíti a bûntett hatalmát önmaga fölött. Elôkészíti azt a terepet, ahová a dolgok rendezett világa megérkezhet. A bizottság kétéves mûködése alatt lezajlott több mint kétezer meghallgatás egyikén egy van de Broek nevû rendôr idézte fel azt az esetet, amikor rendôrtársaival lelôtt egy tizennyolc éves fiút, majd, mintha egyszerûen húst sütögetne, elégette a holttestet, hogy megsemmisítse a bizonyítékokat. Van de Broek nyolc évvel késôbb visszatért ugyanahhoz a családhoz, és az apát is letartóztatta. A feleségnek végig kellett néznie, ahogy a rendôr a férjét egy farakáshoz kötözi, benzinnel leönti és felgyújtja. „Mit kíván van de Broek úrtól?” – kérdezte a bíró az idôs asszonyt, aki a fia után a férjét is elvesztette. Az asszonynak az volt az óhaja, hogy a rendôr menjen vissza oda, ahol a férjét elégette, és szedje össze a hamvait, hogy méltón eltemethesse. A férfi lehajtott fejjel beleegyezett. Az asszonynak azonban volt még egy kérése: „Van de Broek úr az egész családomat elvette tôlem, bennem mégis maradt szeretet. Szeretném, ha havonta kétszer meglátogatna a gettóban, és velem töltené a napot, hogy az anyja lehessek. És szeretném, ha tudná, hogy Isten megbocsát neki, és én is megbocsátok. Szeretném átölelni, hogy tudja, valóban megbocsátok” (28). Elkötelezettség a jóvátételre és a kapcsolat helyreállítására A megbocsátás még nem jelent kiengesztelôdést. „A megbocsátás politikai kontextusban (...) egy olyan aktus, amely magában foglalja az erkölcsi igazságot, a türelmet, az empátiát és az elkötelezettséget egy megsérült emberi kapcsolat helyrehozatalában. Ez az ötvözet megköveteli a közösség olyan elfordulását a múlttól, amely nem veszi semmibe vagy nem próbálja mentegetni a múltban elkövetett rosszat; amely nem tekint el az igazságosságtól; és nem is szûkíti le a bosszúra. Ugyanakkor megköveteli azt is, hogy ellenségeinket teljes emberségükben vizsgáljuk, még embertelen tetteik elkövetésében is, és amely többre tartja a [...] közösséget helyreállító igazságosságot annál az igazságosságnál, amely tönkreteszi azt” (29). Ugyan az áldozat elhatározásából születik, de független az elkövetô hozzáállásától és helyzetétôl (20). Valóságos találkozásra sincs feltétlenül szükség a megbocsá-

KIENGESZTELÔDÉSHEZ VEZETÔ ÚT

táshoz. Ezzel szemben az igazságszolgáltatás helyreállító megközelítése mind az áldozat, mind az elkövetô sérelmét és igényeit tekintetbe veszi, s azokkal olyan módon foglalkozik, hogy az minden érintett és közösségük számára is gyógyító legyen (30). Célja, hogy a bûntett elôtti állapot, illetve a sérült viszonyok helyreállítása a lehetô legteljesebb módon menjen végbe. Ehhez az elkövetô részérôl a következô lépések szükségesek. 1. Szembenézni a valósággal, azaz tudomásul venni, hogy tette hogyan érintette az áldozatot. 2. Felelôsséget vállalni, ami annak elfogadását is jelenti, hogy amivel szembesült, az tôle személyes választ kíván. 3. Kifejezésre juttatni a megbánást, ôszinte sajnálatát a történtek iránt, felismerve, hogy tette helytelen volt, és nem kellett volna megtennie. 4. Megismerni a megbékélést, melynek feltétele, hogy az elkövetô ne meneküljön kifogásokba; így sem bizonyos, hogy az áldozat hajlandó vagy képes felajánlani a megbékélést, amire végképp nem kerülhet sor, ha az elkövetô nem néz szembe tette teljes súlyával. 5. Létrehozni a helyreállítást, ami a következményekkel való szembesülés gyakorlati aktusa, és egyben a bocsánatkérés szavainak hitelesítése (31). Ez a folyamat az áldozat és az elkövetô részérôl (több) személyes találkozást igényel – a másik személyét érzékelô valódi párbeszédet. Az „igazságosság” gyakorlására csak a helyreállított kapcsolatban van lehetôség. Nehéz meghatároznunk ugyanis, mivel tartozunk embertársunknak, ha tekintetbe vesszük, hogy mindaz, ami ô most, messze nem merítette ki azt, ami még lehet. A tökéletes igazságosság világa tehát a szeretet világa (32).

A rögbidöntô A kiengesztelôdés folyamata a rögbivilágkupára való felkészüléssel kezdôdik el. Mandela tisztában van azzal, hogy milliók kísérik figyelemmel a sporteseményt, és a gyôzelem mérföldkô lehet hazája megítélése, népe önbecsülése és jövôbe vetett hite szempontjából is. A Chester Williamstôl eltekintve kizárólag fehérekbôl álló csapat lassabban eszmél Mandela célját illetôen, mint kapitányuk, aki finoman, ám erélyesen próbálja ôket az elnök békepolitikája irányába terelni. „Változnak az idôk, nekünk is ideje már.” ... „Fiúk, mi már több vagyunk egy egyszerû csapatnál, jobb lesz, ha hozzászokunk.” A döntô elôtt Mandela látogatást szervez a Springboksnak a Robben-szigetre, hogy megnézzék a börtönt, ahol raboskodott. Amikor Matt Damon áhítatos csöndben LAM 2 0 1 2 ;2 2 (8 – 9 ):5 4 0 – 5 4 2 .

7

Az igazságkeresés a kiengesztelôdés hosszadalmas folyamatának elsô lépése.

invictus.qxp

10/18/2012

8

„Ismernem kellett az ellenségeimet ahhoz, hogy felülkerekedhessek rajtuk.”

7:56 AM

Page 8

ASZKLEPION | SZELLEM

É S KU LT Ú RA

ácsorog Nelson Mandela egykori cellájában, és mely korábbi és elkövetkezô erôszakos cselekeegy-egy másodpercre felsejlik a kínzó magány- detük alól, továbbá lehetôséget ad nekik tetteik ban meggörnyedt vezetô alakja, amint koszos erkölcsi jelentôségének újraértelmezésére (16). priccsén ülve tûnôdik jövôMandela egy olyan társajérôl, vagy rabtársai gyûrûdalmi átalakulás felé nyitott jében dolgozik a kôbányáutat, ahol a megbocsátás és William Ernest Henley: ban, majd Morgan Freeman nem az erôszak hivatott Invictus lágy baritonján megszólal uralni az új politikai rendet. William Ernest Henley InAhol az új hatalom nem a Az éj börtöne nem enged, victus címû verse, úgy érezbosszú és a megtorlás poliFogva tart, de a sötétbôl zük, egy pillanatra valóban tikáját folytatja. Ahol van Hálát adok az Istennek, megáll az idô. A cella választás, sôt vannak válaszHogy a lelkem meg nem tört. bejáratán függô kis fehér tások, fontos választások igaztábla ma is ôrzi a feliratot: ságosság és elnyomás, igazAz élet mért rám szenvedést, N. Mandela 466/64, ami azt ság és csalás, erôszak és erôDe én nem sírok, nem csüggedek, jelenti, ô volt a 466. elítélt, szakmentesség között, a kiHa véres is e halánték, aki 1964-ben érkezett a rekesztés és a befogadás Nem hajtom le fejemet. szigetre (33). között, végsô soron az élet A haragon és könnyön túl, Az államelnök túlszárés a halál között. Árnyak prédája a lélek; nyalta magát a döntôn: a délDél-Afrika elsô fekete Mégis, ha veszély tüze gyúl, afrikai csapat, a Springboks elnöke egy mélyen sebzett, Láthatjátok, nem félek. zöld-arany mezét viselte, a sértett és megosztott társaUtamon, mi utolér, kapitány 6-os számával a dalom gyógyítására tett heA csapásokat hárítom. hátán. Miközben a dél-afriroikus erôfeszítést. Hitvalkai csapat gyôzelme láttán lása a régi afrikai mondás Én felelek lelkemért, öklével a levegôbe hasított, szerint: ubuntu ungumuntu A sorsom én irányítom. az egész világ tanúja lehetett ngabanye abantu, ami szabad annak a csodának, hogy az új fordításban olyasmit jelent, rendet immár más szabályok irányítják. A döntô hogy az emberek más embereken keresztül után a csapatkapitány 43 millió dél-afrikainak lehetnek emberek (22, 35). Dél-Afrikában ma mondott köszönetet; a mérkôzést egymilliárd sok különbözô származású ember igyekszik ember kísérte figyelemmel. együttes erôvel megbirkózni a szegénység, az AIDS, a bûnözés és a korrupció problémájával. Történelmi üzenete aktuális minden rendszerváltáson magát átküzdô ország számára. Továbbá „Én felelek lelkemért / példaként szolgálhat olyan nemzeteknek, ameA sorsom én irányítom.” lyek hasonlóan sötét múlttal néznek szembe Egy alkalommal Bill Clinton megkérdezte Man- vagy végletekig kiélezett társadalmi konfliktusdelától, hogy nem gyûlölte-e a fehéreket azért, helyzetekkel küszködnek. amit tettek. „Dehogynem, sokáig gyûlöltem ôket – felelte Mandela. – A börtönben követ kellett törnöm, és a gyûlölet adott hozzá erôt. Sok Epilógus mindent elvettek tôlem. Elszakítottak a feleségemtôl, és végül emiatt ment tönkre elsô há- Míg az elôzô század legfôbb dilemmája az „átélzasságom. Nem láthattam felnôni a gyerekeimet. ni-túlélni-megélni” kérdése volt, e mostani egyik Testileg, lelkileg bántalmaztak. Aztán egy napon legsürgetôbb kihívása az „együttélés” mikéntje. ráébredtem, hogy bármit elvehetnek tôlem, de az Erre irányuló válaszkísérletként születtek meg elmém és a szívem az enyém marad. Csak akkor hazánkban az 1990-es évek kárpótlási törvényei, kaphatnák meg ôket, ha önként felajánlanám, de hogy megtalálják a békés együtt- és tovább élés módját. Ám a hozzájuk fûzött reményeket nem én úgy döntöttem, nem válok meg tôlük” (34). „Én felelek lelkemért / A sorsom én irányítom” – váltották be, és a traumatizáltak köre nôtt. Az halljuk az Invictus címû vers utolsó két sorát. A együttélés dilemmájának, a társadalmi sebek „nincs választás” világában az emberek magatar- begyógyításának, illetve a jóvátétel lehetséges tását a társadalmi környezet és korábbi sérelmeik mikéntjének sürgetô kérdését egy vízióval ilhatározzák meg, de ez nem az a világ, ahol élünk, lusztrálom: hanem az a világ, amelyben az elkövetôk szeret„Öten állnak egymás mögött a Kárpótlási Hinék, hogy éljünk, mert ez feloldozza ôket bár- vatal elôtt: LAM 2 0 1 2 ; 2 2 ( 8 – 9 ) : 5 4 0 – 5 4 2 .

invictus.qxp

10/18/2012

7:56 AM

Page 9

FERENCZI: INVICTUS – A

Elöl áll a deportált zsidó ember, a haláltábor túlélôje. A háború alatt mindenétôl megfosztották, családját megölték. Mögötte a csendôr, aki 1944-ben részt vett a zsidók deportálásában, s ezért a háború után évekig börtönben ült. A csendôr mögött egy zsidó munkaszolgálatosból lett rendôr áll, aki 1945-ben a csendôrt letartóztatta. Késôbb ávós lett, a koncepciós perek idején saját társai megvádolták, megkínozták, börtönbe vetették. Mögötte áll az az ’56-os forradalmár, aki egy pártembert mentett meg a lincseléstôl, a lakásában bújtatta. A forradalom után mégis bör-

KIENGESZTELÔDÉSHEZ VEZETÔ ÚT

tönbüntetést kapott »ellenforradalmisága« miatt, mert a pártember ellene tanúskodott. A forradalmár mögött az a pufajkás áll, aki az ellenforradalmárok felszámolásakor ellene tanúskodott, majd katonatisztként a vád szerint »baloldali« összeesküvésben vett részt, s több év börtönre ítélték, így ô is »koncepciós per« áldozata lett” (36).

A szerzô: a Károli Gáspár Református Egyetem, BTK, Pszichológiai Intézetének adjunktusa. E-mail: [email protected]

Felhasznált irodalom 1. Vukovic, 1993, idézi Volf M. Ölelés és kirekesztés. Budapest: Harmat Kiadó; 2001. p. 111. 2. Smedes LB. Bocsáss meg és felejts! Budapest: Park Kiadó Kft.; 2004. p. 115. 3. Az apartheid utáni Dél-Afrika szimbolikus neve Desmond Tutu anglikán érsektôl származik. 4. Wright R. „The new tribalism”. Los Angeles Times 1992. June 8, H1-2. p. 1. 5. Az afrikánerek a Németalföldrôl származó, Dél-Afrikában, a Fokföldön és Namíbiában élô búr telepesek. Az afrikaans vö. afrikáner továbbá a helyi nyelvekkel keveredô speciális holland dialektus elnevezése, amely a 17. században jelent meg és máig hivatalos nyelv. 6. Rogers C. Speaking personality. In: The Carl Rogers reader. London: Constable; 1987. 7. Mandela N. A szabadság útján. Budapest: Athropolis Egyesület – Nyitott Könyvmûhely; 2008. 8. Mandela SA. The authorized biography. New York: Knopf; 1999. p. 9. 9. Yancey P. What good is God? New York: FaithWords; 2010. p. 247. 10. Ferenczi A. Halál és a lányka. A másiknak adott válasz. Lege Artis Medicinae; 2008;18(4)329-33. 11. Volf. 12. Suchocki MH. The fall to violence. Original sin in relational theology. New York: Continuum; 1995. 13. Nietzsche F. „Az erkölcs genealógiájához”. In Friedrich Nietzsche válogatott írásai. Budapest: Gondolat; 1972. p. 337-61. 14. Jung CG. „After the catastrophe.” In: Collected works of CG Jung. New York: Pantheon; 1964. p. 194-217. 15. Gruen A. A normalitás tébolya. Budapest: Magyar Könyvklub; 2003. 16. Ferenczi A. A konfliktus, ami összeköt. A mediáció mint a bizalomépítés eszköze. Doktori disszertáció. Kézirat; 2010. 17. 1974–1994 között tizenkét úgynevezett igazságbizottságot hoztak létre számos nemzet életében bekövetkezett drámai politikai és szociális változásokat követôen. 18. Pordány L. A búrok és az apartheid. Lakitelek: Antológia; 2005. XIV. fejezet. 19. A Truth and Reconciliation Commission három egymásra épülô részbizottságból állt: az „Emberi jogok megsértésének bizottsága” az áldozatok felkutatására, és a jogsérelmek feltárására volt hivatott; a „Jóvátétel és rehabilitáció bizottsága” pszichológiai, érzelmi és anyagi támaszt igyekezett nyújtani az áldozatoknak; az „Amnesztiabizottság” feladata az elkövetôk és az áldozatok viszonyának tisztázása volt: ha az érintettek vállalták a helyreállító igazságszolgáltatást, és részt vettek benne, a bûnösök azt követôen teljes amnesztiában részesültek.

20. Favazza JA. A kiengesztelôdés a teológiai és a politikai gyakorlat határán. Studia Universitatis Babes-Bolyai, Theologia Catholica Latina 2002;XLVII(1):15-25. 21. Foucault M. Power/knowledge. Selected interviews and other writings, 1972–1977. New York: Pantheon; 1980. p. 131. 22. Russell A. Harc Dél-Afrika lelkéért. Mandela után. Budapest: HVG Kiadó Zrt.; 2010. 23. Wiesel E. From the kingdom of memory. Reminiscences. New York: Summit Books; 1990. p. 239. 24. Wiesel. p. 201. 25. Volf. p. 238. 26. Ferenczi A. Az igazság kérdése az interperszonális konfliktusokban. In: A kommunikatív állapot. Diszciplináris rekonstrukciók. Budapest: Typotex; 2012. p. 316-23. 27. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a rendszer egy új premissza alapján újjászervezôdik. Watzlawick ezt nevezi másodfokú változásnak, amelyhez a problémák megoldásával kapcsolatos alapfeltevések felszámolása vezet. Lásd: Watzlawick P, Weakland JH, Fisch R. Változás. A problémák keletkezésének és megoldásának elvei. Budapest: Gondolat; 1990. 28. Yancey. p. 180-1. 29. Shriver Jr DW. An ethic for enemies. New York: Oxford University Press; 1995. 30. Az igazságszolgáltatás tisztán elvi alapjait vizsgálva több lehetséges megközelítéssel találkozunk. Ezeket Batley négy csoportba osztja: megtorló, haszonelvû-elrettentô, rehabilitációs és helyreállító megközelítésrôl beszél. A büntetés elsô három formájának nem célja a sérült viszony helyreállítása. Lásd: Batley M. Restorative justice in the South African context. In Beyond retribution. Prospects for restorative justice in South Africa. A joint publication with the Restorative Justice Centre. Monograph No. 111, February 2005. p. 21-32. 31. Az öt lépés az „öt R” néven vált ismertté: facing reality, accepting responsibility, expressing repentance, knowing reconciliation, making restitution. 32. Niebuhr R. Christian faith and natural law. In Love and Justice. Selection from the shorter writings of Reinhold Niebuhr. Cleveland: The World Publishing Company; 1967. p. 46–54. 33. A Nelson Mandela Alapítvány is ezt használja webcímeként: www.46664.com 34. Yancey. p. 147. 35. Vö. „Az én én volta olyan bensôséges fokig sejteti a másikat, hogy valakit a másik nélkül el sem tudunk gondolni”. Lásd: Ricoeur P. Oneself as another. Chicago: The University of Chicago Press; 1992. p. 3. 36. Losonczi Á. Sorsba fordult történelem. Budapest: Holnap Kiadó; 2005. p. 291.

LAM 2 0 1 2 ;2 2 (8 – 9 ):5 4 0 – 5 4 2 .

9



Deskripsi

invictus.qxp

2

10/18/2012

7:56 AM

Page 2

ASZKLEPION |

ZENE

|

| G Y Ó G Y Í T Á S | S Z O C I O L Ó G I A | P S Z I C H O L Ó G I A | T Ö RT É N E L E M | | K Ö N Y V I S M E RT E T Ô | S Z E L L E M É S KU LT Ú RA | F I L O Z Ó F I A | | I R O DA L O M | J O G | KO M M U N I K Á C I Ó | O RV O S L Á S É S T Á R S A DA L O M . . .

E T I KA

G A Z DA S Á G

Invictus – A kiengesztelôdéshez vezetô út Ferenczi Andrea „Nincs választás” – mondja az a férfi, aki 1992ben, még a boszniai háború kitörése elôtt elhagyta Szarajevót, s belépett a szerb hadseregbe, barátjának, akinek otthonát megsemmisítette a várost ostromló szerb tüzérség egyik aknája. Ez alatt azt értette, hogy „vagy a miénk lesz a város, vagy az övék; vagy mi pusztítjuk el ôket, vagy ôk pusztítanak el minket; nincs más választás” (1). Vajon igaza van-e a szarajevói férfinak, hogy nincs választásunk? Vajon valóban nem lehet ellenállni a kirekesztô ellenségességnek, s nincs más választás? Habár az is választás, ha mi törekszünk mindenek fölötti gyôzelemre, hogy ne minket gyôzzenek le; amikor mi akarunk megsemmisíteni másokat, hogy ne minket semmisítsenek meg; amikor mi rekesztünk ki, hogy ne minket rekesszenek ki. Vajon megvalósítható-e, s ha igen, miképpen, hogy az ellentétes érdekekkel, ellentmondó felfogással, eltérô értékrenddel, kultúrával, bôrszínnel, vallással rendelkezô emberek ahelyett, hogy belesodródnának az ellenségesség és az erôszak mind hevesebb körforgásába, fenntartsák közös kötelékeiket, sôt megerôsítsék kapcsolatukat? Ha úgy tetszik, leszálljanak a „fájdalom mozgólépcsôjérôl”, amely a konfliktusban álló feleket mindaddig oda rögzíti, amíg az a vágy fûti ôket, hogy ugyanakkora fájdalmat okozzanak, mint amekkorát nekik okozott a másik (2). Ellenállhatunk-e a kölcsönös kirekesztés örvényének? Az áldozatok megôrizhetik-e ártatlanságukat az erôszak világában? Ezeket a kérdéseket az Invictus – A legyôzhetetlen (2009) címû film segítségével gondoljuk végig, mely John Carling Playing the enemy: Nelson Mandela and the game that made a nation címû könyve alapján készült. A film Clint Eastwood rendezésében Morgan Freeman (Nelson Mandela), valamint Matt Damon (François Pienaar) fôszereplésével ábrázolja a Dél-afrikai Köztársaság küzdelmét az egy nemzetté válásért az apartheid utáni idôszakban. Mandela az egyesítés eszközét a dél-afrikai rögbiválogatott, a Springboks csapatában látja, s a világbajnokság teremti meg azt a légkört, amely lehetôséget ad arra, hogy létrejöjjön a szivárványnemzet (3). A rendezô a rögbin keresztül mutatja be az ország vesztett helyzetbôl való felemelkedésének stációit, párhuzamot vonva Nelson Mandela közel LAM 2 0 1 2 ; 2 2 ( 8 – 9 ) : 5 4 0 – 5 4 2 .

három évtizedes küzdelmével a Robben-szigettôl az elnöki székig. A múlt feltárására és felszámolására létrehozott testületrôl – Truth and Reconciliation Commission (Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelôdésért) – ugyan csak röviden esik szó a filmben, ám mint a nemzeti egység megteremtésének másik fontos eszköze, nem kerülheti el a figyelmünket. A film elemzése során a felvetett kérdések mellett, illetve azokkal összefüggésben három területet szeretnék érinteni. Az elsô az igazság kimondása mint olyan aktus, amely során az emlékezés gyógyír lehet a gyûlöletre. A második a megbocsátás és a bûnbánat mint meghívás az ellenséggel való emberséges bánásmódra tettei utánzása helyett. Végül a jóvátételre és a kapcsolat helyreállítására irányuló elkötelezettségre térek ki. Mindezek végiggondolása igencsak idôszerûnek tûnik, hiszen a világ megszámlálhatatlanul sok etnikai konfliktusa világosan mutatja, hogy a hidegháború utáni korszak leginkább aggasztó konfliktusai az emberiséget faj, hit és nemzetiség alapján megosztó gyûlölködésben gyökereznek. „A közösségi erôszak kitörése jelenti ma azt a legfôbb kérdést, amellyel az emberjogi mozgalomnak szembesülnie kell. Az etnikai vagy vallási csoportok nevében elkövetett jogsértések féken tartása lesz évtizedeken át a legnagyobb kihívásunk” – fogalmazott Kenneth Ross, a Human Rights Watch (Emberjogi Figyelô) igazgatója (4). Tehát mind a kultúrák és a közösségek, mind pedig az egyéni, személyes életvitel szintjén egyre fokozottabb mértékben, mintegy létszükségletként jelentkezik a bezártság és önmagába zárultság helyett a mással, a másokkal szembeni nyitottság, az uralom helyett a partnerség, az egyoldalú önérvényesítés helyett az együttmûködés, a hatalmi beszédmódok helyett a dialógusra való áttérés igénye.

A színész-rendezô Clint Eastwood a rendezést amolyan második karriernek szánta, amiért jelentôsebb kritikai elismeréseket kapott, mint színészi játékáért valaha. Rendezôi pályafutását 1970-ben kezdte a Játszd le nekem a Mistyt! címû thrillerrel, majd számos olyan örök érvényû emberi történetet mesélt el, mint a Nincs bocsánat, Titokzatos folyó, A szív hídjai, Bird – Charlie Parker élete, Millió dolláros bébi, Levelek Ivo Dzsimáról. Nyers ábrázolásmódja, lírai, ugyanakkor realista filmnyelve és precíz szituációs érzéke leplezetlenül humanista világszemlélettel párosul. Legyen szó akár borúlátó drámáról (A dicsôség zászlaja), sis-

invictus.qxp

10/18/2012

7:56 AM

Page 3

FERENCZI: INVICTUS – A

tergô korhangulatba bújtatott társadalmi krízisfilmrôl (Elcserélt életek), akár kesernyés megváltástörténetrôl (Gran Torino), a rendezô neve mindig szilárd biztosíték a konzervatív módon megkonstruált presztízsfilmekre. 2006-ig 27 – igen változatos mûfajú, többnyire személyes indíttatású – filmet rendezett, melyekért több Oscart, sok tucat egyéb elismerést és egy életmûdíjat is átvehetett. Nyolcvanévesen alig várta, hogy az Invictusszal újra elmondhassa és illusztrálhassa az emberekbe vetett végtelen hitét és annak erejét. Noha nem könnyû az intim lélekábrázolás a történelmi alapséma makacs közegellenállásában, Eastwoodnak sikerült. A korhangulat, illetve a nemzeti kohézió megteremtését célzó eseménytörténet pontos bemutatása, és a nagy ívû dokumentáció díszletei mögött az emberi kapcsolatok is fókuszba kerülnek.

A szivárványnemzet öröksége A faji megkülönböztetés, afrikáner szóval apartheid („szétválasztás”) politikáját az 1948-as alkotmányban rögzítették (5). Az 1912-ben alakult Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) által vezetett küzdelem az egyenjogúságért a hatvanas évektôl vált mind erôteljesebbé. Az ENSZ és más nemzetközi szervezetek embargóival támogatott apartheidellenes tüntetések és felkelések a múlt század utolsó évtizedére érték el céljukat. A polgárháborúval fenyegetô állapotok közepette a fehér kormányzat jobbnak látta, ha kiegyezik a feketék politikai vezetôivel. Huszonhét év börtön után, 1990 februárjában szabadon engedték az ANC elnökét, a fajüldözés elleni küzdelem emblematikus alakját, Nelson Mandelát. A film ebben a történelmi pillanatban kezdôdik, majd cselekménye négy évvel késôbb játszódik. Mandela szabadon bocsátása hatalmi harcokat eredményez az ANC és fekete riválisai között, országszerte egyre nagyobb az erôszakhullám, Dél-Afrika ismét a polgárháború szélén áll. Mandela igyekszik meggyôzni az ANC-t támogató százezreket, hogy kössenek békét. Négyévnyi tárgyalás után, 1994 április 27-én 23 millióan járultak a szavazóurnák elé. Május 10-én több ezer ember gyûlt össze Pretoriában, a kormányzati negyed elôtti téren, hogy megünnepeljék DélAfrika felszabadulását, és szemügyre vegyék az ország elsô demokratikusan választott elnökét. Mandela napfényes ég alatt esküdött fel, és fogadta meg, hogy olyan társadalmat épít fel, amelyben minden dél-afrikai – fekete és fehér egyaránt – emelt fôvel járhat, és félelem nélkül élhet. „Soha, soha, még egyszer soha: soha nem szabad hagynunk, hogy ebben a gyönyörû országban

KIENGESZTELÔDÉSHEZ VEZETÔ ÚT

3

az egyik ember elnyomja a másikat. Nem szenvedhetjük el még egyszer azt a megaláztatást, hogy a világ szégyene legyünk!” Az éppen akkor tomboló ruandai népirtás, és a jugoszláviai polgárháború tükrében ezek a mondatok még lelkesítôbbek voltak.

Madiba: a megbocsátás ikonja Nelson Rolihlahla Mandela – törzsi nevén Madiba – válságos helyzetben kerül az elnöki székbe. A feketék és fehérek közötti társadalmi konfliktus tárgyi szinten a hatalom elosztásáról szól, kapcsolati szinten azonban bizalmatlanságról, félelemrôl, gyûlöletrôl, feldolgozhatatlan sérelmekrôl. A fehérek mélységesen megvetik a feketéket, a szóhasználatuk is ezt tükrözi: („kutyák”, „söpredék”, „terrorista”), miközben pozíciójukat védelmezve erôsen tartanak tôlük. „Soha életemben nem tapasztaltam még a dühnek, a keserûségnek és a fájdalomnak ezt a mélységét (a feketék részérôl), és ennyi félelmet, bûntudatot és elôítéletet (a fehérek részérôl)” – fogalmazott Rogers azon encounter-csoportjai kapcsán, amelyeket Dél-Afrikában vezetett azonos számú színes és fehér bôrûek részvételével (6). Mandela vezetôi zsenialitása ezerarcú személyiségében gyökerezett. A világ talán legszeretettebb elnöke – akit a Washington Post korunk legnagyobb morális vezetôjének nevezett – elbûvölte az embereket. Törzsfônök édesapjától, valamint brit misszionárius tanáraitól választékos és vonzó stílust sajátított el, ugyanakkor különleges tehetsége volt a barátkozáshoz is, szívélyessége teljesen természetesnek hatott (7). Ugyan, ki merné felhívni az angol királynôt, és keresztnevén Erzsébetnek szólítani! A megválasztását követô elsô hivatali munkanapján az elnöki iroda fehér munkatársai csomagolnak. Az új elnök ad hoc értekezletet tart, és közvetlen kollégái javaslata ellenére – miszerint minden kapcsolatot meg kell szakítani az elôzô politikai rezsim kiszolgálóival –, a lojalitás értékét hangsúlyozva bizalmáról biztosítja, valamint további együttmûködésre kéri ôket. „Ha valaki azért pakolt össze, mert attól tart, hogy az anyanyelve vagy a bôrszíne, vagy az elôzô munkaadója miatt nem alkalmas arra, hogy itt dolgozzon, azt megnyugtatom, hogy ne tartson ettôl. [...] Ami elmúlt, az elmúlt. Mostantól a jövôbe tekintünk! Kell a segítségük. Szükség van önökre.” Testôrei között is tapintható a feszültség: nehezen fogadják el, hogy az elôzô elnök, F. W. de Klerk brit különleges ügynökeivel kell a továbbiakban együttmûködniük. „A szivárványnemzet itt kezdôdik. Az összebékítés itt kezdôdik!” – érvel az elnök, noha tisztában van LAM 2 0 1 2 ;2 2 (8 – 9 ):5 4 0 – 5 4 2 .

Mandela tapasztalta, milyen nehezen lehetett elérni az apartheid utáni megegyezést, és mennyire fontos megôrizni az afrikánerek kormány iránti lojalitását.

invictus.qxp

10/18/2012

4

7:56 AM

Page 4

ASZKLEPION | SZELLEM

É S KU LT Ú RA

vele, milyen nehéz kéréssel fordul fekete testôreihez, akik nemrég még az életüket védték új kollégáiktól. „A megbocsátás is itt kezdôdik, ami felszabadítja a lelket, amitôl megszûnik a félelem. Ezért olyan hihetetlenül erôs fegyver.”

A sport, ami összeköt

A láncreakció, amelyet bosszúszomjas tetteink indítanak el, megy tovább a maga útján, s a fájdalom mozgólépcsôjéhez kötözi az elkövetôt és az áldozatot egyaránt.

Mandela tapasztalta, milyen nehezen lehetett elérni az apartheid utáni megegyezést, és mennyire fontos megôrizni az afrikánerek kormány iránti lojalitását. A Robben-szigeten töltött hosszú évek tanulságai arra a következtetésre vezették, hogy ha hatalomra kerül, királyi ôsei konszenzusos politikáját kell alkalmaznia. „A kiváló törzsfônök egyik jellemzôje, hogy össze tudja békíteni a különféle embertípusokat: a hagyományok és a reformok szószólóit, a konzervatívokat és a liberálisokat” (8). Nem akarta, hogy Dél-Afrika a volt portugál gyarmatok útját kövesse. Angola és Mozambik ugyanis elveszítette az értelmiség és a képzett munkaerô jelentôs részét, amikor a portugál gyarmatosítók elmenekültek. Mandela arra törekedett, hogy az afrikánerek úgy érezzék: ôk is az új nemzethez tartoznak. Felismerve a sport bôrszíntôl független összetartó erejét, úgy határozott: egyetlen szurkolótáborba tömöríti Dél-Afrika 43 millió állampolgárát az 1995-ös Rögbi Világkupán, amelynek elsô ízben adott otthont az ország. Csakhogy a rögbi alapvetôen a fehérek sportja, azok játsszák és nézik, akik az apartheidet irányították. Sôt, az elnyomás évtizedeiben mindannak jelképévé vált, ami erôs és hajlíthatatlan, erôszakos és durva a dél-afrikai fehérekben. Mandela éppen ezért választja ezt a sportot, s nem járul hozzá, hogy a Nemzeti Sportszövetség megfossza nevétôl, címerétôl és színeitôl a csapatot. Így érvel: „A Robben-szigeten, a Pollsmoor börtönben minden börtönôröm búr származású volt. Huszonhét éven át figyeltem ôket. Megtanultam a nyelvüket, olvastam a könyveiket, a költészetüket. Ismernem kellett az ellenségeimet ahhoz, hogy felülkerekedhessek rajtuk. És gyôzelmet is arattunk, nem igaz? Mi mindnyájan legyôztük ôket. Tehát ezentúl a búrok már nem az ellenségeink, ôk mostantól dél-afrikai honfitársaink. A társaink a demokráciában, és nekik fontos a Springboks rögbi. Ha ezt elvesszük tôlük, ártunk nekik. Bebizonyítjuk, hogy azok vagyunk, aminek félelmükben tartottak. Csakhogy mi jobbak vagyunk annál, így meg kell lepnünk ôket együttérzéssel, önuralommal és nagylelkûséggel. Tudom, ôk éppen ezeket tagadták meg tôlünk, viszont már idejétmúlt kicsinyes bosszúval ünnepelni. De ideje felépítenünk nemzetünket, és minden lehetséges LAM 2 0 1 2 ; 2 2 ( 8 – 9 ) : 5 4 0 – 5 4 2 .

építôkövet használni...” A fekete közösség számára szóló üzenetében azt a történelmi igazságot emeli ki, hogy a gyôzelmet nem követheti a kicsinyes bosszú, mert ahogy W. E. B. DuBois polgárjogi vezetô fogalmaz: „Többek vagyunk annál, mint aminek látszunk” (9). „Ha a fehérektôl elvesszük a Springboksot... akkor erôsítjük a félelem ördögi körét. Én megteszem, amit kell, hogy megszakítsam ezt a kört, különben tönkretesz minket” – zárja igencsak szuggesztív erejû beszédét az elnök. Elsô lépésként teára hívja magához François Pienaart, a látszólag esélytelen délafrikai rögbicsapat fiatal és energikus kapitányát, aki semmiféle érdeklôdést nem mutat a politika iránt, még csak nem is szavazott. A közvetlen és bensôséges beszélgetés kulcsmondata: „Kell az inspiráció, François, mert ahhoz, hogy összekovácsoljuk a nemzetet, mindnyájunknak túl kell szárnyalnunk saját elvárásainkat.” Pienaar megérti, az elnök azt szeretné, ha megnyernék a világbajnokságot, ami – ismerve a csapatot – gyakorlatilag lehetetlen.

A félelem ördögi körének megszakítása Mandela tisztában volt vele, hogy semmilyen bosszú nem nyújthat elégtételt. Hiszen, aki gyûlöl, az nem szabad elhatározásból cselekszik, hanem kényszerbôl. Elveszítette a szabadságát, és magával rántotta az, akitôl a sérelmet elszenvedte. Másrészt a bosszúvágy azt jelenti: megtorlást akarunk. Az a vágy fût bennünket, hogy ugyanakkora fájdalmat okozzunk, mint amekkorát nekünk okozott a másik. A bosszúval azonban az a gond, hogy soha nem kapja meg, amit akar; a számlát soha nem lehet kiegyenlíteni. Soha nem jön el az igazság napja. A láncreakció, amelyet bosszúszomjas tetteink indítanak el, megy tovább a maga útján, s a fájdalom mozgólépcsôjéhez kötözi az elkövetôt és az áldozatot egyaránt. S míg a számla kiegyenlítését követelik, mindketten ott is maradnak. Ez a mozgólépcsô pedig soha nem áll meg, és senkit nem enged leszállni. A megtorlás és a bosszú tehát csak a gonoszt konzerválja (10). De mondhatja-e magát bárki ártatlannak ebben a viszonyban? Az elkövetôk bûnösségét – noha tetteikért ritkán vállalják a felelôsséget, s vétküket váltig tagadják – senki nem vitatja. De vajon az áldozatok ártatlanok-e? Ha az elszenvedett sérelemben nem is vétkesek, vajon megôrizhetik-e ártatlanságukat az erôszak világában – ahogy egyre inkább belebonyolódnak a konfliktusba, s az egyre hevesebbé válik (11). Nem arról van szó, hogy a bûntettek egymással összekuszálódott törté-

invictus.qxp

10/18/2012

7:56 AM

Page 5

FERENCZI: INVICTUS – A

netébe belegabalyodva a tegnapi áldozatokból lesznek a mai elkövetôk, és a mai elkövetôkbôl a holnapi áldozatok? Ahogy a megtorlás vágya az áldozat pszichéjét behálózza, majd védekezôtámadó reakciók formájában cselekvésre készteti, nemcsak ártatlanságától fosztja meg, hanem az erôszaktevôvel össze is köti. Nehezünkre esik egyetérteni Suchockival, aki radikálisan kijelenti: „Egyszerûen szólva, nincsenek ártatlanok” (12). Az is bántja tisztességtudatunkat, amit Nietzsche fogalmaz

KIENGESZTELÔDÉSHEZ VEZETÔ ÚT

szépen megoszlik bûnös elkövetôkre és ártatlan áldozatokra, egészen közelrôl – az egymást szító gyûlölet, kegyetlenség, bosszú, ôszintétlenségek és játszmák útvesztôjében – egyre inkább elmosódni látszik a közöttük lévô határvonal (16). Ezt a láncolatot akarta megszüntetni Mandela, amikor 1995 decemberében létrehozta a nevében is merész kormánybizottságot, a Truth and Reconciliation Commissiont (Bizottság az Igazságért és a Kiengesztelôdésért),

Nelson Mandela és az õt alakító Morgan Freeman

meg Az erkölcs genealógiájához írt vitairatában a „szenvedôkrôl”: „Az önmegvetés e talaján, eme voltaképp mocsaras talajon nô minden gyom, minden mérges növény – és oly kicsiny, oly rejtôzködô, oly alattomos, oly negédes mindannyi! Itt a bosszúvágy és a neheztelés férgei nyüzsögnek; itt titkolt és be nem vallott dolgoktól bûzlik a levegô; itt a gonosz összeesküvés fonja minduntalan pókhálóját... És mennyit hazudoznak azért, hogy a gyûlöletet ne gyûlöletként ismerjék be!” (13). Jung közvetlenül a második világháború után írt, A katasztrófa után címû tanulmányában így fogalmaz: „Tagadhatatlan tény, hogy a mások aljassága tulajdon aljasságunkká válik, mert gonoszságot szít a szívünkben” (14). Az ártatlanság tagadásával persze egyikük sem arra céloz, hogy az áldozatot kell hibáztatnunk áldozattá válásáért. Sokkal inkább arra hívják fel a figyelmet, hogy a gonoszág gyakorlása folyamatosan újratermeli az ártatlanság nélküli világot. A gonosz gonoszt szül, s a gonosztevôk önnön képükre formálják áldozatukat. Az ellenfelek a harc során mind jobban hasonlítanak egymásra (15). Míg távolról nézve a világ

amely arra volt hivatott, hogy bosszúvágy nélkül fedje fel az elnyomás rémségeit (17). A bizottság elnökeként Desmond Tutu anglikán érsek 1996-tól 1998-ig járta az országot, hogy megvizsgálja az elôzô három és fél évtized során elkövetett jogsértéseket, azonosítsa a bûnösöket, és amnesztiában részesítse mindazokat, akik a bizottság elôtt bevallják bûnösségüket, bocsánatot kérnek, és vállalják, hogy kárpótolják a kárvallottakat, illetve gyilkosságok esetén családtagjaikat (18, 19). Mandela meg akarta akadályozni, hogy az áldozatok az elnyomók magatartását utánozzák, s az egykori elkövetôk ezzel mintegy a saját képükre formálják ôket. A bizottság két éven keresztül igyekezett az apartheid alatt elkövetett megszámlálhatatlan emberi jogi sérelmet kivizsgálni, hátterüket felfedni, a kínzásokra és gyilkosságokra fényt deríteni. Ennek az igazságkeresésnek a célja abban állt, hogy egy olyan folyamatot indítson el, amely a mélységesen megosztott dél-afrikai társadalmat a kiengesztelôdés felé vezeti, hozzájárulva ezzel a nemzeti egység ügyének elômozdításához. LAM 2 0 1 2 ;2 2 (8 – 9 ):5 4 0 – 5 4 2 .

5

invictus.qxp

10/18/2012

6

7:56 AM

Page 6

ASZKLEPION | SZELLEM

É S KU LT Ú RA

Út a kiengesztelôdéshez Az eddigiek talán közelebb vittek annak megértéséhez, hogy miért is kellene megbékélni egy halálosztag vezetôjével. Most tegyünk kísérletet a hogyan megválaszolására! Röviden felvázolom a kiengesztelôdés folyamatának lépéseit, elsôsorban a dél-afrikai tapasztalatokkal, illetve a bizottság mûködésével összefüggésben, melyek azonban más kontextusokra is alkalmazhatók. Abból indulok ki, hogy a kiengesztelôdés nem más, mint a helyreállított kapcsolat (20). Az igazság kimondása

Ennek az igazságkeresésnek a célja abban állt, hogy egy olyan folyamatot indítson el, amely a mélységesen megosztott dél-afrikai társadalmat a kiengesztelôdés felé vezeti, hozzájárulva ezzel a nemzeti egység ügyének elômozdításához.

Az utóbbi évtizedekben a múltról (és a jelenrôl) való igaz beszéd vágya mintha erôsen veszített volna tekintélyébôl. Foucault szerint minden társadalomnak megvan a maga igazságrezsimje, „általános” igazságpolitikája: „ezek képezik a társadalom által elfogadott és igazként mûködtetett diskurzusfajtákat; az igaz és hamis állításokat megkülönböztetô mechanizmusokat és példákat; az ezeket szentesítô eszközöket; az igazság eléréséhez értékesnek tartott technikákat és eljárásokat; illetve az igaznak számító dolgok kimondásával megbízott személyek státusát” (21). Ugyanakkor a múlt fürkészése soha nem volt veszélytelen feladat. A volt szovjet blokk országainak azzal a nehéz döntéssel kellett megbirkózni, hogy mit tegyenek a régi titkosrendôrségi aktákkal. Ahol az aktákat a kommunizmus bukása után zárolva tartották, ott a múlt eltemetése azzal a kockázattal járt, hogy az új rendszert cseppenként fogják megmérgezni a gyanúsítgatások, még akkor is, ha Kelet-Európában a berlini fal ledöntése után többé-kevésbé elhalványultak a múlt legfájóbb sebei. Dél-Afrikának azonban sokkal komolyabb kihívással kellett szembenézni, mivel múltját nemcsak a politikai, hanem a faji megosztottság is beárnyékolta (22). A gaztettekrôl való megemlékezés, az igazság kimondása sorompót állít az eljövendô gaztettek elé. Elie Wiesel ezt úgy fogalmazza meg, hogy „a halálra való emlékezés oltalmaz a haláltól” (23). De vajon az emlékezés nem jár-e azzal a veszéllyel, hogy állandósítja a gyûlöletet? Wiesel érvelése szerint, mivel a gyûlölet megfojtja az emlékezést, az emlékezés és a gyûlölet nem egyeztethetô össze. Éppen az ellenkezôjét tartja igaznak: „az emlékezés hatalmas gyógyír lehet a gyûlöletre” (24). De csak „lehet” – hívja fel a figyelmünket Volf, és sietve megjegyzi, hogy nem maga az emlékezés számít, hanem az emlékezés hogyanja: hogy szeretettel vagy gyûlölettel, a kiengesztelôdés szándékával vagy bosszúvággyal emlékezünk-e. „A megváltás – fogalLAM 2 0 1 2 ; 2 2 ( 8 – 9 ) : 5 4 0 – 5 4 2 .

maz – nem egyszerûen az emlékezésben rejlik, hanem abban, hogy mit teszünk az emlékeinkkel. Mielôtt megválthatna minket, az emlékezésnek is üdvözülnie kell” (25). Az igazságkeresés a kiengesztelôdés hosszadalmas folyamatának elsô lépése. Ahhoz, hogy az érintettek feldolgozhassák a történteket, az áldozatoknak és a tetteseknek találkozniuk kell, és el kell mesélniük az élettörténetüket – Wolfram Kistner dél-afrikai teológus tapasztalata szerint. Az alapszituációk azonban nagyon különbözôek: azok, akik még mindig a szörnyû háborús élmények és rémtettek befolyása alatt állnak, nagyrészt súlyosan traumatizáltak. Nemcsak veszteségeiktôl szenvednek, hanem attól is, hogy a bûncselekmények magyarázat nélkül maradnak, s az elkövetôk nem viselik tetteik következményét. A bizottság kétéves mûködése alatt egymást követték a szívet tépô vallomások, amelyekbôl pontról pontra kirajzolódott DélAfrika sötét múltja. Megbocsátás és bûnbánat A politika képességei korlátozottak – mutatott rá Martin Luther King. Lehet, hogy a törvény megakadályozza, hogy a fehérek feketéket lincseljenek meg, de azt egyetlen jogrend sem írhatja elô, hogy a különbözô (vagy azonos) bôrszínû emberek szeressék egymást és bocsássanak meg egymásnak. Ahogy azt az elôbbiekben részletesen tárgyaltuk: nemcsak a megbocsátást kell gyakorolniuk az erôszak és az elnyomás áldozatainak, hanem bosszúvágyukat, azon törekvésüket is le kell küzdeniük, hogy üldözôikhez hasonló erôszakot tápláljanak magukban. Mahatma Gandhi találóan jegyezte meg: „Szemet szemért, fogat fogért, és hamarosan az egész világ vak lesz és fogatlan.” Amíg a felek egymást puskájuk célkeresztjében látják, csakis saját igazságukról lehetnek meggyôzôdve. Ennek magatartásbeli következménye, hogy mindenekelôtt hatalmukat kívánják gyakorolni a másik fölött, s korántsem megismerni annak indítékait, szándékait, érveit. Saját világukból inkább kiiktatni kívánják a másikat, semmint önmagukban helyet teremteni neki (26). Mandela számára a börtön túlélésében fontos szerepe volt annak, hogy foglalkozott ôrzôi kultúrájával, olvasta irodalmukat és megtanulta a nyelvüket. „Ismernem kellett az ellenségeimet ahhoz, hogy felülkerekedhessek rajtuk.” Arra szólította fel a feketéket, hogy változtassák meg a szívüket, bánják meg bosszúvágyukat, bocsássanak meg, szabaduljanak meg elnyomóik értékrendjétôl, és ne adják meg magukat annak a gonosz erônek, amely az áldozat

invictus.qxp

10/18/2012

7:56 AM

Page 7

FERENCZI: INVICTUS – A

szerepébe kényszeríti ôket. Az áldozatoknak tehát nem azért kell türelmet és toleranciát tanúsítaniuk elnyomóikkal szemben, mert azok ártatlanok, hanem azért, hogy a megbocsátás által valami „új” jöhessen létre (27). Aki így jár el, az fokozatosan ura lesz a helyzetnek, és gyengíti a bûntett hatalmát önmaga fölött. Elôkészíti azt a terepet, ahová a dolgok rendezett világa megérkezhet. A bizottság kétéves mûködése alatt lezajlott több mint kétezer meghallgatás egyikén egy van de Broek nevû rendôr idézte fel azt az esetet, amikor rendôrtársaival lelôtt egy tizennyolc éves fiút, majd, mintha egyszerûen húst sütögetne, elégette a holttestet, hogy megsemmisítse a bizonyítékokat. Van de Broek nyolc évvel késôbb visszatért ugyanahhoz a családhoz, és az apát is letartóztatta. A feleségnek végig kellett néznie, ahogy a rendôr a férjét egy farakáshoz kötözi, benzinnel leönti és felgyújtja. „Mit kíván van de Broek úrtól?” – kérdezte a bíró az idôs asszonyt, aki a fia után a férjét is elvesztette. Az asszonynak az volt az óhaja, hogy a rendôr menjen vissza oda, ahol a férjét elégette, és szedje össze a hamvait, hogy méltón eltemethesse. A férfi lehajtott fejjel beleegyezett. Az asszonynak azonban volt még egy kérése: „Van de Broek úr az egész családomat elvette tôlem, bennem mégis maradt szeretet. Szeretném, ha havonta kétszer meglátogatna a gettóban, és velem töltené a napot, hogy az anyja lehessek. És szeretném, ha tudná, hogy Isten megbocsát neki, és én is megbocsátok. Szeretném átölelni, hogy tudja, valóban megbocsátok” (28). Elkötelezettség a jóvátételre és a kapcsolat helyreállítására A megbocsátás még nem jelent kiengesztelôdést. „A megbocsátás politikai kontextusban (...) egy olyan aktus, amely magában foglalja az erkölcsi igazságot, a türelmet, az empátiát és az elkötelezettséget egy megsérült emberi kapcsolat helyrehozatalában. Ez az ötvözet megköveteli a közösség olyan elfordulását a múlttól, amely nem veszi semmibe vagy nem próbálja mentegetni a múltban elkövetett rosszat; amely nem tekint el az igazságosságtól; és nem is szûkíti le a bosszúra. Ugyanakkor megköveteli azt is, hogy ellenségeinket teljes emberségükben vizsgáljuk, még embertelen tetteik elkövetésében is, és amely többre tartja a [...] közösséget helyreállító igazságosságot annál az igazságosságnál, amely tönkreteszi azt” (29). Ugyan az áldozat elhatározásából születik, de független az elkövetô hozzáállásától és helyzetétôl (20). Valóságos találkozásra sincs feltétlenül szükség a megbocsá-

KIENGESZTELÔDÉSHEZ VEZETÔ ÚT

táshoz. Ezzel szemben az igazságszolgáltatás helyreállító megközelítése mind az áldozat, mind az elkövetô sérelmét és igényeit tekintetbe veszi, s azokkal olyan módon foglalkozik, hogy az minden érintett és közösségük számára is gyógyító legyen (30). Célja, hogy a bûntett elôtti állapot, illetve a sérült viszonyok helyreállítása a lehetô legteljesebb módon menjen végbe. Ehhez az elkövetô részérôl a következô lépések szükségesek. 1. Szembenézni a valósággal, azaz tudomásul venni, hogy tette hogyan érintette az áldozatot. 2. Felelôsséget vállalni, ami annak elfogadását is jelenti, hogy amivel szembesült, az tôle személyes választ kíván. 3. Kifejezésre juttatni a megbánást, ôszinte sajnálatát a történtek iránt, felismerve, hogy tette helytelen volt, és nem kellett volna megtennie. 4. Megismerni a megbékélést, melynek feltétele, hogy az elkövetô ne meneküljön kifogásokba; így sem bizonyos, hogy az áldozat hajlandó vagy képes felajánlani a megbékélést, amire végképp nem kerülhet sor, ha az elkövetô nem néz szembe tette teljes súlyával. 5. Létrehozni a helyreállítást, ami a következményekkel való szembesülés gyakorlati aktusa, és egyben a bocsánatkérés szavainak hitelesítése (31). Ez a folyamat az áldozat és az elkövetô részérôl (több) személyes találkozást igényel – a másik személyét érzékelô valódi párbeszédet. Az „igazságosság” gyakorlására csak a helyreállított kapcsolatban van lehetôség. Nehéz meghatároznunk ugyanis, mivel tartozunk embertársunknak, ha tekintetbe vesszük, hogy mindaz, ami ô most, messze nem merítette ki azt, ami még lehet. A tökéletes igazságosság világa tehát a szeretet világa (32).

A rögbidöntô A kiengesztelôdés folyamata a rögbivilágkupára való felkészüléssel kezdôdik el. Mandela tisztában van azzal, hogy milliók kísérik figyelemmel a sporteseményt, és a gyôzelem mérföldkô lehet hazája megítélése, népe önbecsülése és jövôbe vetett hite szempontjából is. A Chester Williamstôl eltekintve kizárólag fehérekbôl álló csapat lassabban eszmél Mandela célját illetôen, mint kapitányuk, aki finoman, ám erélyesen próbálja ôket az elnök békepolitikája irányába terelni. „Változnak az idôk, nekünk is ideje már.” ... „Fiúk, mi már több vagyunk egy egyszerû csapatnál, jobb lesz, ha hozzászokunk.” A döntô elôtt Mandela látogatást szervez a Springboksnak a Robben-szigetre, hogy megnézzék a börtönt, ahol raboskodott. Amikor Matt Damon áhítatos csöndben LAM 2 0 1 2 ;2 2 (8 – 9 ):5 4 0 – 5 4 2 .

7

Az igazságkeresés a kiengesztelôdés hosszadalmas folyamatának elsô lépése.

invictus.qxp

10/18/2012

8

„Ismernem kellett az ellenségeimet ahhoz, hogy felülkerekedhessek rajtuk.”

7:56 AM

Page 8

ASZKLEPION | SZELLEM

É S KU LT Ú RA

ácsorog Nelson Mandela egykori cellájában, és mely korábbi és elkövetkezô erôszakos cselekeegy-egy másodpercre felsejlik a kínzó magány- detük alól, továbbá lehetôséget ad nekik tetteik ban meggörnyedt vezetô alakja, amint koszos erkölcsi jelentôségének újraértelmezésére (16). priccsén ülve tûnôdik jövôMandela egy olyan társajérôl, vagy rabtársai gyûrûdalmi átalakulás felé nyitott jében dolgozik a kôbányáutat, ahol a megbocsátás és William Ernest Henley: ban, majd Morgan Freeman nem az erôszak hivatott Invictus lágy baritonján megszólal uralni az új politikai rendet. William Ernest Henley InAhol az új hatalom nem a Az éj börtöne nem enged, victus címû verse, úgy érezbosszú és a megtorlás poliFogva tart, de a sötétbôl zük, egy pillanatra valóban tikáját folytatja. Ahol van Hálát adok az Istennek, megáll az idô. A cella választás, sôt vannak válaszHogy a lelkem meg nem tört. bejáratán függô kis fehér tások, fontos választások igaztábla ma is ôrzi a feliratot: ságosság és elnyomás, igazAz élet mért rám szenvedést, N. Mandela 466/64, ami azt ság és csalás, erôszak és erôDe én nem sírok, nem csüggedek, jelenti, ô volt a 466. elítélt, szakmentesség között, a kiHa véres is e halánték, aki 1964-ben érkezett a rekesztés és a befogadás Nem hajtom le fejemet. szigetre (33). között, végsô soron az élet A haragon és könnyön túl, Az államelnök túlszárés a halál között. Árnyak prédája a lélek; nyalta magát a döntôn: a délDél-Afrika elsô fekete Mégis, ha veszély tüze gyúl, afrikai csapat, a Springboks elnöke egy mélyen sebzett, Láthatjátok, nem félek. zöld-arany mezét viselte, a sértett és megosztott társaUtamon, mi utolér, kapitány 6-os számával a dalom gyógyítására tett heA csapásokat hárítom. hátán. Miközben a dél-afriroikus erôfeszítést. Hitvalkai csapat gyôzelme láttán lása a régi afrikai mondás Én felelek lelkemért, öklével a levegôbe hasított, szerint: ubuntu ungumuntu A sorsom én irányítom. az egész világ tanúja lehetett ngabanye abantu, ami szabad annak a csodának, hogy az új fordításban olyasmit jelent, rendet immár más szabályok irányítják. A döntô hogy az emberek más embereken keresztül után a csapatkapitány 43 millió dél-afrikainak lehetnek emberek (22, 35). Dél-Afrikában ma mondott köszönetet; a mérkôzést egymilliárd sok különbözô származású ember igyekszik ember kísérte figyelemmel. együttes erôvel megbirkózni a szegénység, az AIDS, a bûnözés és a korrupció problémájával. Történelmi üzenete aktuális minden rendszerváltáson magát átküzdô ország számára. Továbbá „Én felelek lelkemért / példaként szolgálhat olyan nemzeteknek, ameA sorsom én irányítom.” lyek hasonlóan sötét múlttal néznek szembe Egy alkalommal Bill Clinton megkérdezte Man- vagy végletekig kiélezett társadalmi konfliktusdelától, hogy nem gyûlölte-e a fehéreket azért, helyzetekkel küszködnek. amit tettek. „Dehogynem, sokáig gyûlöltem ôket – felelte Mandela. – A börtönben követ kellett törnöm, és a gyûlölet adott hozzá erôt. Sok Epilógus mindent elvettek tôlem. Elszakítottak a feleségemtôl, és végül emiatt ment tönkre elsô há- Míg az elôzô század legfôbb dilemmája az „átélzasságom. Nem láthattam felnôni a gyerekeimet. ni-túlélni-megélni” kérdése volt, e mostani egyik Testileg, lelkileg bántalmaztak. Aztán egy napon legsürgetôbb kihívása az „együttélés” mikéntje. ráébredtem, hogy bármit elvehetnek tôlem, de az Erre irányuló válaszkísérletként születtek meg elmém és a szívem az enyém marad. Csak akkor hazánkban az 1990-es évek kárpótlási törvényei, kaphatnák meg ôket, ha önként felajánlanám, de hogy megtalálják a békés együtt- és tovább élés módját. Ám a hozzájuk fûzött reményeket nem én úgy döntöttem, nem válok meg tôlük” (34). „Én felelek lelkemért / A sorsom én irányítom” – váltották be, és a traumatizáltak köre nôtt. Az halljuk az Invictus címû vers utolsó két sorát. A együttélés dilemmájának, a társadalmi sebek „nincs választás” világában az emberek magatar- begyógyításának, illetve a jóvátétel lehetséges tását a társadalmi környezet és korábbi sérelmeik mikéntjének sürgetô kérdését egy vízióval ilhatározzák meg, de ez nem az a világ, ahol élünk, lusztrálom: hanem az a világ, amelyben az elkövetôk szeret„Öten állnak egymás mögött a Kárpótlási Hinék, hogy éljünk, mert ez feloldozza ôket bár- vatal elôtt: LAM 2 0 1 2 ; 2 2 ( 8 – 9 ) : 5 4 0 – 5 4 2 .

invictus.qxp

10/18/2012

7:56 AM

Page 9

FERENCZI: INVICTUS – A

Elöl áll a deportált zsidó ember, a haláltábor túlélôje. A háború alatt mindenétôl megfosztották, családját megölték. Mögötte a csendôr, aki 1944-ben részt vett a zsidók deportálásában, s ezért a háború után évekig börtönben ült. A csendôr mögött egy zsidó munkaszolgálatosból lett rendôr áll, aki 1945-ben a csendôrt letartóztatta. Késôbb ávós lett, a koncepciós perek idején saját társai megvádolták, megkínozták, börtönbe vetették. Mögötte áll az az ’56-os forradalmár, aki egy pártembert mentett meg a lincseléstôl, a lakásában bújtatta. A forradalom után mégis bör-

KIENGESZTELÔDÉSHEZ VEZETÔ ÚT

tönbüntetést kapott »ellenforradalmisága« miatt, mert a pártember ellene tanúskodott. A forradalmár mögött az a pufajkás áll, aki az ellenforradalmárok felszámolásakor ellene tanúskodott, majd katonatisztként a vád szerint »baloldali« összeesküvésben vett részt, s több év börtönre ítélték, így ô is »koncepciós per« áldozata lett” (36).

A szerzô: a Károli Gáspár Református Egyetem, BTK, Pszichológiai Intézetének adjunktusa. E-mail: [email protected]

Felhasznált irodalom 1. Vukovic, 1993, idézi Volf M. Ölelés és kirekesztés. Budapest: Harmat Kiadó; 2001. p. 111. 2. Smedes LB. Bocsáss meg és felejts! Budapest: Park Kiadó Kft.; 2004. p. 115. 3. Az apartheid utáni Dél-Afrika szimbolikus neve Desmond Tutu anglikán érsektôl származik. 4. Wright R. „The new tribalism”. Los Angeles Times 1992. June 8, H1-2. p. 1. 5. Az afrikánerek a Németalföldrôl származó, Dél-Afrikában, a Fokföldön és Namíbiában élô búr telepesek. Az afrikaans vö. afrikáner továbbá a helyi nyelvekkel keveredô speciális holland dialektus elnevezése, amely a 17. században jelent meg és máig hivatalos nyelv. 6. Rogers C. Speaking personality. In: The Carl Rogers reader. London: Constable; 1987. 7. Mandela N. A szabadság útján. Budapest: Athropolis Egyesület – Nyitott Könyvmûhely; 2008. 8. Mandela SA. The authorized biography. New York: Knopf; 1999. p. 9. 9. Yancey P. What good is God? New York: FaithWords; 2010. p. 247. 10. Ferenczi A. Halál és a lányka. A másiknak adott válasz. Lege Artis Medicinae; 2008;18(4)329-33. 11. Volf. 12. Suchocki MH. The fall to violence. Original sin in relational theology. New York: Continuum; 1995. 13. Nietzsche F. „Az erkölcs genealógiájához”. In Friedrich Nietzsche válogatott írásai. Budapest: Gondolat; 1972. p. 337-61. 14. Jung CG. „After the catastrophe.” In: Collected works of CG Jung. New York: Pantheon; 1964. p. 194-217. 15. Gruen A. A normalitás tébolya. Budapest: Magyar Könyvklub; 2003. 16. Ferenczi A. A konfliktus, ami összeköt. A mediáció mint a bizalomépítés eszköze. Doktori disszertáció. Kézirat; 2010. 17. 1974–1994 között tizenkét úgynevezett igazságbizottságot hoztak létre számos nemzet életében bekövetkezett drámai politikai és szociális változásokat követôen. 18. Pordány L. A búrok és az apartheid. Lakitelek: Antológia; 2005. XIV. fejezet. 19. A Truth and Reconciliation Commission három egymásra épülô részbizottságból állt: az „Emberi jogok megsértésének bizottsága” az áldozatok felkutatására, és a jogsérelmek feltárására volt hivatott; a „Jóvátétel és rehabilitáció bizottsága” pszichológiai, érzelmi és anyagi támaszt igyekezett nyújtani az áldozatoknak; az „Amnesztiabizottság” feladata az elkövetôk és az áldozatok viszonyának tisztázása volt: ha az érintettek vállalták a helyreállító igazságszolgáltatást, és részt vettek benne, a bûnösök azt követôen teljes amnesztiában részesültek.

20. Favazza JA. A kiengesztelôdés a teológiai és a politikai gyakorlat határán. Studia Universitatis Babes-Bolyai, Theologia Catholica Latina 2002;XLVII(1):15-25. 21. Foucault M. Power/knowledge. Selected interviews and other writings, 1972–1977. New York: Pantheon; 1980. p. 131. 22. Russell A. Harc Dél-Afrika lelkéért. Mandela után. Budapest: HVG Kiadó Zrt.; 2010. 23. Wiesel E. From the kingdom of memory. Reminiscences. New York: Summit Books; 1990. p. 239. 24. Wiesel. p. 201. 25. Volf. p. 238. 26. Ferenczi A. Az igazság kérdése az interperszonális konfliktusokban. In: A kommunikatív állapot. Diszciplináris rekonstrukciók. Budapest: Typotex; 2012. p. 316-23. 27. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a rendszer egy új premissza alapján újjászervezôdik. Watzlawick ezt nevezi másodfokú változásnak, amelyhez a problémák megoldásával kapcsolatos alapfeltevések felszámolása vezet. Lásd: Watzlawick P, Weakland JH, Fisch R. Változás. A problémák keletkezésének és megoldásának elvei. Budapest: Gondolat; 1990. 28. Yancey. p. 180-1. 29. Shriver Jr DW. An ethic for enemies. New York: Oxford University Press; 1995. 30. Az igazságszolgáltatás tisztán elvi alapjait vizsgálva több lehetséges megközelítéssel találkozunk. Ezeket Batley négy csoportba osztja: megtorló, haszonelvû-elrettentô, rehabilitációs és helyreállító megközelítésrôl beszél. A büntetés elsô három formájának nem célja a sérült viszony helyreállítása. Lásd: Batley M. Restorative justice in the South African context. In Beyond retribution. Prospects for restorative justice in South Africa. A joint publication with the Restorative Justice Centre. Monograph No. 111, February 2005. p. 21-32. 31. Az öt lépés az „öt R” néven vált ismertté: facing reality, accepting responsibility, expressing repentance, knowing reconciliation, making restitution. 32. Niebuhr R. Christian faith and natural law. In Love and Justice. Selection from the shorter writings of Reinhold Niebuhr. Cleveland: The World Publishing Company; 1967. p. 46–54. 33. A Nelson Mandela Alapítvány is ezt használja webcímeként: www.46664.com 34. Yancey. p. 147. 35. Vö. „Az én én volta olyan bensôséges fokig sejteti a másikat, hogy valakit a másik nélkül el sem tudunk gondolni”. Lásd: Ricoeur P. Oneself as another. Chicago: The University of Chicago Press; 1992. p. 3. 36. Losonczi Á. Sorsba fordult történelem. Budapest: Holnap Kiadó; 2005. p. 291.

LAM 2 0 1 2 ;2 2 (8 – 9 ):5 4 0 – 5 4 2 .

9

Lihat lebih banyak...

Komentar

Hak Cipta © 2017 CARIDOKUMEN Inc.